Le is kopogom :)

Azt hiszem mindenki meggyógyult, azt hiszem. Remélem.
Csak én vagyok egyre betegebb ( csak átvitt értelemben - még), a fejem felett lógó sok nehéz vizsgától. Amire nem lehet eleget készülni. Nem is attól félek, hogy elsőre nem sikerül - erre van némi sanszom -, de utálok beégni. Nagyon utálok úgy elmenni vizsgázni, hogy nem tudok rá felkészülni, de mégis muszáj, mert nincs más lehetőség. Meg akár szerencsém is lehet. Nem megjelenni pedig még rosszabb.

Újra játszom (csak egy kicsit) :)

katt ide!

Hazaértünk...

tegnap délelőtt a kórházból. Bulcsú teljesen jól van, néha kicsit ugyan fájlalja a fülét, de azt mondja nem fáj annyira mint előtte. Remélem hamarosan teljesen meggyógyul. Amúgy teljesen jól vette az akadályokat, csak fél óra volt rossz, közvetlenül a műtét után, de arra azt hiszem nem emlékszik.

Visszagondolva saját gyerekkoromra, amikor nekem vették ki az orrmandulámat, az előkészületek voltak a legrosszabbak. Emlékszem, ahogy beértünk a kórházba, rögtön kaptunk valami szurit a fenekünkbe, amiről azt mondták, hogy nem fog fájni, de közben meg rettenetesen csípett, aztán Anyuék alig lehettek ott. Emlékszem még arra is, amikor a műtőbe vittek minket, már fekve, kocsin tolva, emlékszem, nagyon harcias voltam, próbáltam magam megvédeni, és erre biztattam a tesómat is. Emlékszem a maszkra, amit az arcomhoz tettek, hogy rettentő büdös volt, meg még le is kötöztek, mert rugdostam és csipkedtem őket. Úgy gondoltam akkor, hogy igazából engem el sem altattak, végig tudtam, hogy mit csinálnak, és nagyon rossz volt. Valószínűnek tartom persze, hogy a végét már csak álmodtam altatás alatt. De nagyon hasonlóan számol be élményeiről Andi Húgom és Titi is.  Ennek fényében nagyon sajnáltam szegény Bulcsút.

Mint kiderült, ezeket a műtétre készülős problémákat elég jól kiküszöbölték azóta. Bulcsúban erről semmiféle rossz emlék nem maradt. Nem szurkálták össze, nem tologatták feleslegesen amikor még ő is tudott menni, a műtőbe is a saját lábán sétált be, nagyon győzködni se kellett. Le sem kötözték, még a branült is kábítás után ültették be. Előtte együtt játszhattak egy állítólag tök jó játszószobában. Volt olyan gyerek, aki közvetlenül műtét után azért sírt, hogy visszamehessen játszani. Bulcsúnak eléggé vérzett az orra, mikor lehozták, legalábbis a szobatársaihoz képest, és eléggé sírt is. Ő azért, mert fennhagyta a műtőben a fecskendőjét, amit kapott. Amit aztán egy nővérke lehozott mindannyiuknak. Ez csak fél óra volt, aztán újra elaludt, a vérzés is elállt. Mikor újra felébredt, szinte már teljesen jól volt, és azt állította, hogy ő nem is sírt. Sőt, meg se műtötték. Kérdeztem tőle, mi történt fent? Azt válaszolta, hogy játszottak fent K-val, majd M-t elvitték elaltatni, megműteni, aztán őt meg a bácsi lehozta hozzám. :)
Persze azért már elhiszi, hogy mégis megműtötték, mert sokkal jobban hall, mint eddig, és nem is fáj annyira a füle. Meg látta a lepedőn a vért, mert persze azt sikerült összevéreznünk. Úgyhogy az új verziója az, hogy igen, megműtötték, de nem altatták el, látta, ahogy kiveszik a manduláját, de nem volt rossz, inkább vicces volt. Azt mondta, megérte, mert jobban érzi most magát, mint előtte. És megköszönte ma reggel, hogy ott voltam, mert így még jobb volt, és nem is unatkozott.

Amúgy 3 másik gyerekkel és anyukával voltunk egy szobában, ami elég soknak tűnik egy olyan kis szobához képest, ami látszólag eredetileg 3 ágyasra volt tervezve (ehelyett 8-an laktuk), de mindenki nagyon aranyos volt, a gyerekek nagyjából egyidősek, szóval tényleg jó volt, segítettünk is egymásnak. Na főleg persze ők segítettek nekem, mert nekem néha haza kellett jönni Botihoz és Borókához. Itt is nagyon köszönöm nekik.

A dokival (a főorvos volt) nagyon meg voltam elégedve, mindig bejött, megnézte, hogy vannak a gyerekek, érdeklődött, és úgy hallottam nagyon jó szakember is. Összességében örülök, hogy nem rohantunk Budapestre, pedig előtte ezért volt egy kis lelkiismeret furdalásom. Azért ez a dunaújvárosi kórház úgy ránézésre nem igazán nyeri el szerintem egy átlagos érdeklődő bizalmát. Szóval szinte mindennel elégedett voltam. Amivel nem (nővérek, wc és fürdő lehetőségek) az pedig talán nem is annyira fontos. Legalábbis így, hogy én is ott tudtam lenni. Ezért Mamának, Papának, Nagyinak nagyon köszönöm az együttműködést.

Boróka és Boti viszont már 4. napja lázasok, és főleg Borókának a közérzete sem valami jó. Az éjszakáink pocsékok. A doki sem mondott semmit, csak hogy folytassuk a lázcsillapítást, meg orrcseppezzünk. Változás nem sok (na jó talán egy kicsi), erősen várjuk most az ő gyógyulásukat.

Műtét elhalasztva...

szerencsére csak két nappal. Torokgyulladás, 40 °C-os láz, antibiotikum. Még a kórházban is voltunk, mert nem tudtuk sehogy lejjebb vinni a lázát, hűtőfürdő meg lázcsillapító után még mindig 39,8 volt. Ráadásul mentőt hívtunk, mert féltünk, hogy esetleg hirtelen még feljebb megy, akkor útközben én mit csinálnék vele? Leginkább semmit. Azért a 40 fok az már elég sok. Persze nem feljebb, ment, hanem lejjebb, úgyhogy a kórházban meg is kaptuk a magunkét, hogy mi a francot keresünk ott, pláne mentővel, még olyan megjegyzések is voltak, hogy örüljünk, hogy nem kell kifizetni. Hát gondoltam ha kéne, akkor meg kifizetném. De azért az embernek bevillan az agyába, hogy bizonyos emberek bizonyos állapotban hetente, vagy még gyakrabban vitetik magukat mentővel, mert nekik ugyebár az jár, úgyhogy azért egy kicsit felment bennem a pumpa, hogy mit képzelnek, honnan tudhattam én, hogy ez hogyan fog folytatódni, a tendencia nem ezt mutatta. Meg ha nekik jár, akkor az én nagyon lázas 4 éves kisfiamnak vajon ez miért nem ennyire egyértelmű? Na persze balhé nem volt, meg ilyenek, mert a történethez azért az is hozzátartozik, hogy egy nagyon aranyos és rendes fiatal dokinőhöz kerültünk, akivel abszolút meg voltam elégedve.
Szóval a menetrend: Hétfőn kontroll, szerdán befekvés, csütörtökön műtét, pénteken haza. És nagyon remélem, hogy ez már nem változik.

Vérvétel

Nem gondoltam, hogy ilyenekről fogok írni, de Bulcsú annyira ügyes nagyfiú volt, hogy muszáj megemlítenem, egy kicsit dicsekedni vele :)
Pedig nagyon izgult, látszott rajta. Szerintem már a műtét miatt is izgul, de nem mondja. Ráadásul mikor bementünk a laborba, egy bácsi épp elvérezni készült, már a 3. nagy csomag vattáját áztatta csöpögősre, és nem akarta megérteni, hogy de azt rá kellene szorítani. Végül a vérvételes nőci szorította rá neki. Na ezt a Bulcsú szegény végignézte, közvetlenül a saját megpróbáltatásai előtt. Gondolhatjátok, mondhattam én, hogy ne izguljon, neki valószínűleg nem fog vérezni, meg ilyenek. Leülés után az volt az első dolga, hogy a kezét odanyújtotta, az arcát meg belefúrta a ruhámba. Persze a néni meg előtte egy kicsit még beszélgetni akart, meg nézegette, melyikből vegyen, meg próbálta kicsit oldani a stresszt. Aztán odajött még egy néni, hogy lefogja a kezét, na attól ijedt meg szerintem a legjobban, de nem mutatta, meg se moccant, meg se nyekkent, sőt még mondta is utána a néninek, hogy csak kicsit fájt, és ügyes volt. El is voltak ájulva tőle kellőképpen, ami ilyenkor mindkettőnknek kellőképpen jól is esik :) Kapott egy kis játékot is kárpótlásul. Kifelé nekem már azt mondta, hogy legközelebb inkább nézni szeretné :)
Én meg nagyon örülök, hogy a neheze előtt nincs máris rossz élménye. Így talán kicsit könnyebb lesz.

Sajnos megint lázas, nem is kicsit, remélem elmúlik, és nem is jön addig elő újra, mert hát ugye akkor halasztás lesz, amit most már nem nagyon szeretnék, erre már rákészültünk minden szempontból.

Bulcsú

Szegénykémnek hónapok óta nagyon sokat fájt a füle. Sokszor voltunk dokinál, kapott sokféle fülcseppet, egyszer-egyszer még antibiotikumot is. Időnként teljesen ok nélkül lázas volt egy-egy napra, meg ilyesmi. Mostanság már arra is panaszkodott, hogy néha rosszul hall, ezt én is észrevettem, csak nehéz eldönteni, mikor csinálja direkt. Közben persze tünetmentes időszakokban, gondolván hogy meggyógyult, éltük az életünket, ovi, uszi, séta, kert, miegymás.
Három napja szintén lázas volt éjszaka, reggelre megint fájt a füle is. Másnap el akartam vinni dokihoz, már azzal a kérdéssel készülve, hogy nem kéne-e a dolgot szakorvosnak is megmutatni, főleg, hogy Titinek és nekem is voltak hasonló problémáink gyerekkorunkban. Doki szabin, úgyhogy én még aznap elvittem Bulcsút a szakrendelőbe. És bár épp nem fájt a füle, a doki azt mondta, hogy most is nagyon csúnyán be van gyulladva. Rögtön elküldött audiológiára, ahol kiderült, hogy tényleg nagyon rosszul hall. Megint megvizsgálták, azt mondták minél előbb meg kell műteni. Szóval 14-én megyünk a kórházba, 15-én pedig kiveszik az orrmanduláját és felszúrják mindkét fülét.
Ő ezt egyelőre egy jó bulinak tartja, hiába mondom én az ellenkezőjét. Nem baj végül is, én elmondtam, mire számíthat, nem buta gyerek, gondolom megértette, nem akarom tovább riogatni. Remélem azért nem maradnak benne majd nagyon rossz élmények. Eddig jól viselte az orvosi dolgokat, soha nem sírt oltásnál sem. Na majd meglátjuk, hétfőn kezdjük a sort vérvétellel, szerintem az még jól fog menni.

Csak erős idegzetűeknek

Műbalhé - íme a várva várt fotók.
Borókáról már csak a szarvacskák hiányoznak :) Egyértelműen Ő a profibb :)

Oldásképp néhány kép, ahol normálisan néznek ki (nagyjából):

Ezt a Bulcsú fényképezte:

Ezt pedig Boróka :)

Sajna a elég homályosak, de azért jobb, mint a semmi. Tükrözik remek fotóstehetségem :)

"Arra való a lámpa, hogy világítson"

Evés előtt, fogmosás előtt, öltözködés előtt, indulás előtt, ima előtt, gyakorlatilag minden előtt, ami idővel utoléri őkelmét és muszáj, de legeslegfőképpen lefekvés előtt:
Boróka nyafogva-hisztizve: anya anya anya (esetleg apa apa apa) akarok még valamit mondaniiiii!
Én (vagy Apa), nyugalmat erőltetve magamra és mintha nem tudnám mi jön: Mondjad kislányom, gyorsan.
Boróka megnyugodva-fellelkesülve: Arra való a lámpa, hogy világítson!
Én (vagy Apa) teljes belenyugvással: igen, arra.

Már nem is tudom hányszor, de biztosan több százszor.  Néha a Bulcsúnál is próbálkozik, szegény meg nem érti, hogy mi van, már meg sem hallgatja, mire Boróka zokogva rohan hozzánk, hogy a Bulcsúnak szeretne valamit mondani, de Ő nem hallgatja meg. "Bulcsú, hallgasd meg a húgodat!" "De anya, én is tudom" "De honnan tudod, hogy most is azt akarja mondani?" szegénykém erre nagyon hülyén tud rám nézni. Őszintén szólva meg is tudom érteni. Aztán teljes belenyugvással odamegy Borókához: "Na mondhatod, Boróka" Boróka pedig mondja. Az esetek 90 %-ában ezt. Ritkábban valami hasonlót: "Arra való az étel, hogy megegyük" "Arra való az ablak, hogy kinézzünk rajta" "Arra való az ajtó, hogy kimenjünk rajta" "Arra való a könyv, hogy olvassunk belőle" "Arra való a ruha, hogy felvegyük" "Arra való a Boti, hogy bekakiljon" stb.
Na persze a gondolatmenet néhol hibádzik :) De Boróka és az Ő "örök igazságai" nekünk már elválaszthatatlanok.
:)