Mostanában...

Nem történnek velünk nagyon izgalmas dolgok, hacsak azt nem vesszük annak, hogy hihetetlen tempóban érzem pörögni a napokat, és nem értem miért. Mostanában elég sok filmet néztem, felfedeztem ugyanis, hogy a régi kedvenc sorozatos blogomon újra lehet nézni, pedig azt hittem, hogy nem. Meg olvastam is, elég sokat, lehet ez az oka, hogy az elmúlt két hét összefolyik.

Na meg az olimpia, hogy ki ne felejtsem. Óriási büszkeséggel tölt el, hogy ilyen jól szerepeltünk. Pedig a körülményeket gondolom mindenki ismeri. Nem könnyű ma Magyarországon sportolni, pláne sportolónak lenni, és mégis. Elképedve olvastam az origón egy cikket, miszerint egy román újságban az jelent meg, hogy a magyarok milyen jól szervezik magas szinteken a sportéletet, hogy már 3-4 évesen a nagy klubok kiválogatják a megfelelő gyerekeket a megfelelő helyekre. És ez a szomszédos ország! Mit gondolhatnak messzebb? Hogy mással mi nem is foglalkozunk? Az egész ország felkerekedik este, fut pár kilométert, hogy aztán boldogan pihenhessen reggelig, hogy munka vagy suli előtt a sportolást az uszodában folytathassa? Ó, ha tudnák, hogy mi szimplán csak ilyen jók vagyunk! :)
De komolyra fordítva a szót, le a kalappal minden sportoló előtt, aki egyáltalán kijutott az olimpiára, és persze az edzők előtt, meg hasonlók, de mégis úgy gondolom, hogy a legnagyobb köszönet mégis a szülőket illeti a legtöbb esetben, akik minden helyzetben megteremtették a gyerekek számára, hogy komolyan vehessék sportpályafutásukat. Nagyon sokukat még mindig a szülők tartanak el, mert sajnos egy országnyi büszkeségből jóllakni és ruházkodni nem lehet. És persze tudom, hogy a helyezettek komoly pénzeket kapnak, meg nagy örömmel hallottam ma reggel a rádióban, hogy idén még a 8. helyezettek is kapnak valamennyit, mégis úgy érzem kicsit, hogy ez amolyan eső után köpönyeg dolog. Ha csak annyi pénzt tolnának az összes többi sportágba együtt, mint amennyit a foci kap egyedül, lehet már senki nem panaszkodna. Ja és majdnem kifelejtettem az edzőtársakat. Egyedül ugyanis meggyőződésem, hogy semmilyen versenyt nem lehet megnyerni. Ahhoz az is kell, hogy itthon legyenek még páran, akik majdnem olyan ügyesek, akiket le KELL győzni.
Igazából nem is akartam erről írni, de ha már így kibukott belőlem, akkor itt hagyom, olvassátok.

Amúgy az olimpiát szerencsére a gyerekek is szívesen nézték, persze nem folyamatosan, de viszonylag sokszor pillantottak oda. Boróka minden második sportágnál közölte, hogy ő ezt szeretné csinálni, de legnagyobb hatással a toronyugrás és az RSG volt rá. Bulcsú figyelmét igyekeztem a torna felé noszogatni, majd szeptemberben elválik, mekkora sikerrel.

Majd holnap (vagy amikor ide jutok) írok képes bejegyzést Boti szülinapjáról, merthogy legkisebbünk is betöltötte az egy évet. Ha most így jobban belegondolok, az évek is nagyon rohannak... nem is csak a napok.